Bizonyára mindenkinek van olyan ismerőse, aki bár helikopternek hiszi magát, de közben mindent túlkompenzál, hiperérzékeny a kritikára és bármelyik társaságot képes szétrohasztani a toxikus viselkedésével. Nekem egy baráti focin szokott szerencsém lenni egy ilyen illetőhöz, aki zseniális érzékkel tudja elrontani a másik 13 ember napját.
Tipikusan az a csávó, aki 10-ből 10 labdát ellő a félpályáról, de mivel a nagy számok törvénye alapján nagy ritkán egyből gól lesz, így a Messibe oltott Ronaldónak hiszi magát. Cselezni nem tud, de azért rendre neki megy három védőnek, és amikor elhagyja a labdát (10-ből kilencszer), akkor mindenki más a hibás, hogy rosszul helyezkedik. A passz pedig csak akkor szerepel a szótárában, ha kéri, egyébként pedig még ha próbálkozik is vele, akkor sem találja el a csapattársát – természetesen azért, mert a másik a hibás. Ha pedig szólunk neki, hogy legalább ne szóljon már be másnak a saját hülyeségéért, akkor megsértődik és ha ő hozná a labdát, akkor tuti haza is menne vele, mint annak idején alsóban volt szokás.
Most ragadjuk meg ennek az embertípusnak az eszenciáját, dobjunk hozzá pár milliárd dollárt és némi valós hatalmat. Elképzelni is szörnyű, de létezik ilyen és a Bengals tulajdonosa. Így hiába adott egy elit irányító, két elit elkapó és összességében egy top 5-ös potenciállal bíró támadósor, ez a csapat soha nem lesz igazi tényező, mert a tulajdonosból árad a small dick energy, és ahogy az újonc Shemar Stewart mondta, neki csak a saját egója számít, nem pedig a csapat sikere.
Mással ugyanis nem lehet azt magyarázni, hogy sem Stewart, sem pedig Trey Hendrickson ügyében nincs előrelépés. Előbbi esetében a csapat egy olyan szerződést íratna alá, amely lehetővé tenné, hogy Stewartot bármilyen szabályszegésért megfoszthassanak a ki nem fizetett garantált tartalmaitól. Ilyet konkrétan senki más nem csinál, pláne nem egy első körössel és egészen mostanáig a Bengals sem csinált. Hendricksonnak pedig már évek óta csak ígérgetik a megérdemelt fizetésemelést, hogy aztán még csak ne is beszéljenek vele és a piaci értékének feléért játszassák.
A Hendrickson-ügy még olyan szempontból védhető is, hogy ott azért komoly 10 milliókról van szó, más csapat is fukarkodott már a sztárjain, még ha nem is egy nyerő stratégia. Stewart szívatása viszont nettó kreténség, hisz legrosszabb esetben is csak 1-2 milliót érinthet a dolog, de inkább csak 100 ezreket, és azt is négy évre leosztva. A fizetési plafon kevesebb 0,15 százalékáról van szó átlagban!
Egyszerűen nevetséges ez a pitiánerség. Pláne úgy, hogy zéró hajlandóság van a kompromisszumra. Nincsenek tárgyalások, nincsenek javaslatok, nincsen semmi. Hendricksonnak megmondták, hogy szerződésed van, olcsón fogsz játszani, vagy elfogadod, vagy nem – de ha nem, azért még minden létező büntetést is kiosztunk. Stewarttal ugyanez: Take it or leave it.
Vannak tulajdonosok, mint például Jeffrey Lurie, akik élnek és halnak a csapatukért és mindent megtesznek a sikerért. Vannak Jerry Jonesok, akik csak szórakozni akarnak, esetleg pénzt keresni. És van Mike Brown, aki csak akkor tud jól aludni, ha megaláz egy nála összehasonlíthatatlanul szegényebb és tehetetlenebb, 21 éves fiatal srácot és egészen addig nem tágít, míg be nem hódoltak neki.