A félidei szünet csak arra jó, hogy vécére menj és megegyél egy narancsot

A Patriots 21-3-ra égett a Falcons elleni Super Bowl félidejében. Mindenki néma csendben ült, a játékosok minden reményüket elveszítették. Ekkor belépett Bill Belichick az öltözőbe és előadott egy szenvedélyes beszédet, feltüzelve a hitehagyott, csalódott játékosait. Majd bement az irodájába, magához hívta a segédedzőit és átbeszélték, hogyan tudnák megfordítani a mérkőzést. A végeredmény pedig már történelem: a Patriots 28-3-as hátrányból felállva megnyerte az 51. Super Bowlt!

Igazi hollywoodi történet, az ember szinte látja maga előtt Al Pacinót (ki mást?), Pedro Pascal és Margot Robbie-t (mégiscsak haladni kell a korral), ahogy drámaian bemutatják, hogy is történt minden idők legnagyobb fordítása. A valóság ezzel szemben az, hogy a Patriots (és a Falcons) játékosai a szünetet arra használták, hogy elmenjenek a mosdóba, esetleg harapjanak valamit. Ha volt is valamilyen pep talk, túl sokat akkor sem kell tőle várni, az edzőknek pedig pláne nem volt idejük kitalálni semmilyen extra gameplant. A félidei módosítás/kiigazítás (adjustment) nem több, mint egy egyszerű mítosz, amit az amerikai mozifilmek vittek be a köztudatba.

Pedig milyen jó is ezt elképzelni! Szinte látjuk, ahogy a kedvenceink felspanolják egymást, majd gladiátorokként kilépnek a gyepre, miközben az edzők dicső hadvezérekként már 100-szor lejátszották fejben az egészet. Minden play, minden apró megmozdulás kiszámított és eltervezett, a legnagyobb koponyák 5D-sakkmesterekként mozgatják az X-eket és O-kat. A pályán közben szépen összeérnek a szálak, az ellenfél hirtelen nem tud olyan hatékonyan futni, a mi irányítónk pedig elkezdte módszeresen szétszedni az ellen secondaryjét. Gyűlnek a yardok, lassacskán gyarapodnak a pontok, a terv kezd beérni. Majd a mérkőzés legvégén, amikor már úgy tűnik, hogy mégsem sikerül, beérnek a félidei módosítások, a TERV kicsúcsosodik egy hatalmas, mindent eldöntő játékban és megvan a győzelem!

Hát nem.

15 pontos hátrányban voltuk a Patriotsszal szemben az AFC-döntőben. Mindenki fel volt spanolva, mindenki beszélni akart.  Már majdnem én is szóhoz jutottam, hogy elmondjam a módosításokat és a lelkesítő beszédet, amikor kopogtattak az ajtón, hogy idő van, kezdődik a második félidő. Így végül csak annyit tudtam mondani: “Fiúk, borzalmasan játszunk. Ha nem kezdünk el jobban játszani, el fogjuk veszíteni a meccset.”

– emlékezett vissza Tony Dungy (Indianapolis Star), a Colts legendás főedzője a 2007-es AFC-döntőre, amit végül sikerült megfordítani a Tom Brady és Bill Belichick fémjelezte New England ellen.

Pisi és pár falat narancs – ennyi a félidő