Daniel Jones tavaly jött, látott és győzött a Colts színeiben. Szó szerint. Ugyanis amíg nem sérült meg, addig a csapat vezette a csoportját, a támadósor a liga egyik legjobbja volt, maga Jones pedig MVP-beszélgetések tárgyává vált. Nem hiába cseréltek a cserehatáridő lejárta előtt Ahmad „Sauce” Gardnerért, mert valósnak tűnt az esély egy Super Bowl-futásra is. Az akkori oddsok alapján a Colts az ötödik legesélyesebb volt a gyűrűre, és rengeteg haladó statisztika alapján szintén top 5-ös csapatnak számítottak.
A mai napon az új szerződését látva mégis mindenki a csapaton röhög, de minimum szkeptikusan fogadja a fejleményeket. Pedig a Colts részéről ez volt az egyetlen helyes út.
Mégis mit kellett volna csinálniuk? A transition tag körüli huzavona megmutatta, hogy Jones aligha írt volna alá ennél sokkal olcsóbban. Hiába szeretné és mondja a sok önjelölt GM, hogy 25–30 milliónál semmiképp nem fizettek volna neki többet, ha azt a játékos nem írja alá. Tag alatt hagyni pedig nem igazán lehetett, mert nem fértek volna be a fizetési sapka (salary cap) alá – főleg, ha szeretnének még erősíteni. Ráadásul így kicsit több idejük lesz megnézni, hogyan fest hosszabb távon az offense.
Elengedni szintén nem lehetett, miután hosszú évek után végre volt egy értelmes irányítója a csapatnak. Vagy már elfelejtettük a Wentz- és Richardson-féle projekteket? Jobb lenne megint ilyen éveket nézni? Aligha tehetett meg a management ismét egy ekkora arcvesztést. Itthonról, a kanapéról könnyű kiabálni, hogy „húsznál úgysem ér többet” vagy „én aztán nem adtam volna neki ennyit”. Senkinek semmin nem múlnak ezek a kijelentések.
Meg kell érteni, hogy itt nem az volt az opció, hogy 30 vagy 44 milliót kap-e évente, hanem az, hogy lesz-e irányítód jövőre vagy sem. A sérülésre persze lehet mutogatni, de a jelen helyzetben ez vajmi keveset számított – sőt, ezzel együtt volt ez a Colts alkupozíciója. Ha nincs a sérülés, akkor valószínűleg 5-össel kezdődne az éves átlagkeresete.